Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


El Camino 11. nap: Belorado - San Juan de Ortega, 25 km

Június 10. péntek: Remek nap, egész nap ború és szélrohamok - hogy ilyen is legyen. Csodás barátokkal vidámabban fáj a láb. Menni vagy sem? az örök dilemma.

 

Amikor elaludtam, többen horkoltak a szobában, és ugye a madár(ember)fütty is zavart, de legalább annyira kellemetlen volt a mellettem alvó öreg fószer hortyogására ébredni. Sokat molyoltam a készülődéssel, de azért 7 körül már úton voltam. 

Ez a nap bővelkedett a meglepikben, pl. kényelmes, jó utakon jártam, változatos volt a látnivaló, társaim is akadtam, és a hűvös sem zavart. Sajnos csak kevés kép készült, de mindent egybevetve, vacsi nélkül is elégedetten zártam a napot.

A várost elhagyva földúton bandukoltam, aztán átmentem egy szép hídon, aztán vegyesen jött a jobb út, a kevésbé jó, de mindent egybevetve, nem volt rossz. Az idő annál inkább, nagyon borúsra és hűvösre váltott. Pulcsiban folytattam az utat és napszemüvegben, napkalapban - viccesen nézhettem ki, de pottyant némi eső, és a Nap is néha kibújt a felhők közül, nem volt kedvem kétpercenként vetkőzni - öltözni. Ekkora már a hajam amúgy is vállalhatatlan lett: szegény amúgy is nyomi, kevés és vékonyszálú, az állandó sapkahordástól csak még lapibb lett, és a tusfürdőnek sem örült. 

A lábam nagyon nyüszített, csillagokat láttam. Hát, az tuti, hogy a régi szalag, ín, meg porc, és csuda tudja milyen szakadásaim most kiújulva bosszút álltak rajtam. Bekaptam egy Panadolt, valamit hátha ér alapon, és vonszoltam magam, ahogy bírtam. Egyre meredekebb lett az út, közben sorban áthaladtam lakott területeken. Kávé persze sehol, korán volt még. Végül sikerült szereznem, nagyjából 10 után, amikor már a koffeinelvonásom határán jártam.. Adott némi erőt, és a ború ellenére kicsit melegedett az idő is. Villafranca Montes de Oca - nál lefotóztam egy szép templomot, és vonszolódtam tova. 

 

    20160610_102500.jpg

 

Dél körül értem az Alto de Pedraja háborús emlékműhöz a hegytetőre, tök egyedül, sehol senki. Marhára fújt a szél, de hosszabb pihenőt tartottam, fotóztam, lábpolcoltam. Láttam magyar szalagokat is az emlékmű kis kerítésén, teljesen ellágyultam.

 

20160610_121113.jpg

 

Váratlanul felbukkant Lori és Chris, iszonyúan meglepett és nagyon megörültem nekik. Készült róluk kép is, és talán átjön, miért szerettem meg őket pillanatok alatt: két ennyire derűs, pozitív ember, akik így szeretik egymást és az embereket maguk körül, tiszta életenergiát árasztva, mindenkit feldobnak, lélektáplálék a jelenlétük, a mosolyuk a dögledöző vándoroknak. Beszélgettünk kicsit, fotóztuk egymást (ők cukin festenek, én botrányosan, de ez van), majd elindultunk együtt tovább.

 

20160610_120914.jpg   20160610_121156.jpg

 

Lori váratlanul elköszönt, és felvette a nyúlcipőt, ismét láthattam, milyen egy sportos, egészséges lábú ember sebessége a nyomi vánszorgásomhoz képest. Chris velem maradt, magyarázta, hogy már jobb a térde, de még fáj, és kicsit lassít.

Nagyon kedves volt velem, őrült szerencse, hogy ismét összefutottunk, és még tanítgatott is angolul, bár fáradtan nem nagyon forgott az agyam. Hamar elértünk egy dombos részt, ami meredek volt, szénné lihegtem magam, mire átvergődtünk rajta.

 

20160610_122740.jpg

Igen, az a függőleges rész is az út, bizony.

 

Utána kavicsokból, kövekből kirakott, hatalmas feliratok következtek, amik annyira nagyok voltak, hogy rá sem fértek a képekre. Chris nevetett egy sort, mert eldobtam a botokat, és próbáltam oldalt felmászni a bozótba, hogy majd fentről jobb lesz a kép, hát nem sikerült. Azért őt lefotóztam, és jókat röhögtünk.

 

20160610_124536.jpg

 

Egy óra körül beértük Lorit egy hippis pihenőhelynél, ami egyébként halálosan jópofa volt, épp lelkesen festegetett művészire egy rönköt. Kicsit pihiztem, fotóztam, addig Chris-ék is remekül elvoltak, aztán mentünk tovább.

 

20160610_130806.jpg    20160610_130928.jpg

 

Lori ismét rágyorsult, mi komótosabban haladtunk Chris-szel. Kezdett kisütni a Nap, melegebb lett, de maradt az erős szél. Egy helyen muszáj volt leülnöm, mondtam, hagyjon csak, de Chris maradt, és megdöbbenve bámulta a sarkam. El sem hitte, hogy az út elejétől bicegek, és még a hólyagjaim is ilyen durvák. Kaptam tőle egy spéci vízálló tapaszt, még amcsiból hozta, ha jól emlékszem, és sokkal párnásabb volt, mint amit én vettem. Annyira kedves volt és aggódott, hogy bírom, el is neveztem őt a tévés Dr. Phil után Dr. Chrisnek. Sokáig heherésztünk ezen, majd jött egy idős és rettentően szakadt zarándok hapsi, megállt előttünk, és kioktatott minket - persze tök részegen -, hogy a cigi káros, na meg a drog... mit nekem a lábfájás, nem bunkóságból, de annyira szürreális volt a hapsi, hülyére röhögtem magam rajta. Pláne, hogy egyikünk sem cigizett.

Később mellénk szegődött egy kutya. Állandóan körülöttünk ugrált, hol előre, hol visszaszaladt, Chris szerint kóbor, de megláttam rajta a nyakörvet. Nagyon aranyos volt, gondoltuk, a gazdiját keresi, de inkább velünk tartott. 

Közben persze haladtunk is, lassan, de biztosan, beszélgettünk, amennyire tudtunk, meg jókat hallgattunk. Váratlanul feleszméltem, és kicsúszott a számon:

- Chris, we lost the lost dog!

Azt akartam mondani, hogy elvesztettük az elveszett kutyát.

Valahogy egy pillanat alatt ösztönből beugrott, mi a múlt, meg az ige harmadik alakja, meg egyebek... Chris rám meredt, majd felnevetett, de annyira, hogy nem tudtam, ekkora marhaságot mondtam, vagy ennyire jó a humorom - még angolul is? Megnyugtatott, hogy teljesen jó volt, és vicces is. Hurrá, még van számomra remény!

Azért lassan elváltunk, Chris rágyorsított, hogy beérje Lorit. Én számolgattam, és eltaláltam, nemsokára beértem Ortegába. Ezzel a sráccal oltári szerencsém volt, erőt adott ezen a napon, az utolsó szakaszom egyedül is jobban telt, miután segített átlendülni a mélyponton. Neki is és Lorinak is nagyon hálás voltam, mert a barátságuk nagyon sokat jelentett.

Ortegába érve egy nagy templomot találtam, és egy büfét, semmi mást. Lehet, valahol ott bújt a bozótban egy kis falu, nem tudom, de nem láttam. A templomi alberguenél állt Chris, várta a zsákját, és mondta, hogy ők még kicsit tovább mennek, én meg beültem a sorba, és agyaltam ezerrel.

Zé felhívott, és elmesélte, hogy Agés - ben van, a következő faluban, pár kilométerrel odébb, de csak 4 szabad ágy maradt ott. Igen, megkockáztathatom, hogy továbbmegyek, de addigra már betelik az albergue, hiszen sokan mentek innen tovább. Ha még messzebb kell mennem, találok szállást előbb - utóbb, de keveset fogok pihenni, és a lábam totál kicsinálom, hiszen ezt a napot is sajgó hólyagokkal, sebekkel toltam, a bokám is egyre dagibb... végül ő kedvesen lebeszélt a marhaságról, bár még hajlottam az indulásra. Ekkor megláttam Mareket, ő is itt marad, így hát végül maradtam én is. Nehezen, de beláttam, van egy határa annak, amit nem érdemes rossz lábbal átlépni, és ezt akár vehetem égi jelnek is, van ma estére társaságom.

 

frances-etapa-11-san-juan-de-ortega-01.jpg

Nem szeretek más tollával ékeskedni, de nem találom a saját fotómat az albergue - ről, így most kivételt teszek, mert megérdemli a hely. 

Kép forrása: https://elcamino.tuwi.es/wp-content/uploads/2014/03/frances-etapa-11-san-juan-de-ortega-01.jpg

 

Sikerült alsó ágyat szereznem, Marek került fölém. A szokásos rutin elvégzése után lementünk a büféhez - kaja nem volt nekem, csak üdítő, rágcsa és sör, így ittunk egy sört, és pihengettünk a dühöngő szélben, élvezve a napsütést. Vacsora nélkül maradtam, némi mogyit azért eszegettem, de éhes voltam. Na, majd holnap...

A hely egyébként egy kedves, kissé romos épület volt, tetszett is, meg nem is. A matrac nem volt túl jó, sokan voltunk egy teremben, és este nagyon nehezen aludtam el. Másnap szívtam is, mint a torkos borz, ha tudtam volna, mi áll előttem, szerintem azonnal tovább megyek. Háááát... kérem, ilyen ez a camino, ez sem jó, meg az sem, de végül is, nincs rossz döntés, csak döntés van, aztán lesz, ami lesz.

 

Szép álmokat, Sanchi !

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.