Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


El Camino 16. nap. :Población de Campos - Calzadilla de la Cueza, 35 km

Június 15. szerda: D - day, a leghosszabb nap. A pokol tornáca, avagy az én caminóm legsötétebb, kénköves bugyrai. Fájdalomnapló. Szögegyedül is menni előre. Szatír!! vagy mégsem... 

 

Felkeltem, zsákot pakoltam, kávé után elindultam. Sajnos később keltem útra, mint terveztem, hála a hospilánynak. Szerettem volna gyorsan magam mögött tudni ezt a helyet, és meglepetésemre egészen jól haladtam. Eleinte. Mert hiába a tegnapi rövidebb nap, és a sebek ellátása, ahogy gyorsítottam, ismét jöttek a gondok. Ezzel nem tudtam már mit kezdeni, a bokafájdalom és a sebek már a részemet képezték. Ez van, és kész.

Elérve Villacazar-t, lefordultam a városba, ahol egy szép régi templomnál találtam egy kiülős bárt. Vettem egy kávét és némi tanakodás után kértem egy tortillát. Ez ugye a spanyolok népi kajája, és mindenki ájuldozik tőle, az alapverzió mindössze burgonya, hagyma, tojás és olívaolaj. Van persze sokféle verziója, és otthon ettem is már, de autentikusat még nem. Finom volt, de kevés, egy szelettel kb. a falnak mentem, pedig két pici bagettdarabot is adtak mellé. Azért persze jól esett, ízlett, viszont fikarcnyival sem volt másabb, mint amit én otthon hagymás-krumplis rántotta néven készítek. Ez mindössze annyival tud többet, hogy formára sütik, és a belseje nem lesz annyira száraz, én meg szimplán kevergetve sütöm. Szinte teljesen ugyanaz, ha valaki kihagyja, sem éri veszteség. (Mondjuk én lakto-ovo vega vagyok, tehát tejterméket és tojást eszem alkalomszerűen, csak húst nem, emiatt nem is kóstoltam egyéb ízesítésűeket, de leggyakrabban spenótossal és sonkással találkoztam a sima mellett, azokat talán érdemes kipróbálni, ha valaki új ízekre vágyik). 

Kint ültem le, és majd megfagytam. A székek fémből voltak, hideg volt, szemerkélt, és döngetett a szél, ettem, benyomtam a kávém, éhes maradtam, de lőttem pár képet, és elindultam. Aztán annyira heves széllökések jöttek, hogy a város szélén egy kis beugróban le kellett telepednem, mert nagyon nehezen lehetett haladni. 

Fázom, éhes vagyok, ki szánja meg a kicsi Vukot?! Persze, menni kell tovább. Elhagytam a várost, bandukoltam a szélben, kissé bágyadtan. Pár röpke záporocska elkapott, de annyira kevés volt az eső, hogy csak a kapucnimat húztam fel. Mentem, vánszorogtam, végre megjelent a Carrión de los Condes tábla, amit mondanom sem kell, én is, hű magyarként rögtön Kondomnak neveztem el. 

A városba érve sokat fotóztam, nagyon tetszett a hely. Egy ápisz-féle boltban vásároltam egy kis papírvágó ollót, ezzel végre el tudom majd nyiszabálni a leukoplastomat, ami nagyon kellett már, mert a sebtapaszok pikkpakk elváltak a bőrömtől. Feltűnt, hogy itt sok a zarándok, és amikor elértem a város szélén álló méretes kastélyhotelt, erősen elgondolkodtam, hogy inkább a városban kéne maradnom. Előttem állt a hírhedt nagyjából 17 km-es szakasz, a nagy büdös semmi, ahol víz sincs, mögöttem meg a dugig tömött kisváros. Úgy döntöttem, pihenek, egy jóóóó nagyot, aztán slattyogok tovább. A szállóval szemben egy fás - pados pihenőt alakítottak ki, rengetek kőtábla címerrel. Nagyon kellemes lehet nyáron, de most nagyon fáztam, viszont kellett a pihi és a sebek ellátása. Leültem hát, és elláttam magam, aztán nézegettem a könyvem, és kalkuláltam. 

Embert továbbmenni nem is láttam, úgy tűnik, fél kettő körül ilyen időben már szinte senki nem indul neki. Egy srác jött csak felém, de pár perc múlva visszafordult ő is, inkább visszamegy a városba, bár már minden albergue tele van, de körbenéz, hátha - ezt így a túloldalról kiabálta át. Na, szép, ha akarnék, se találnék helyet, most már tuti, hogy megyek tovább. 

A gigapihenő után friss tapaszokkal és vízzel felszerelkezve nekilódultam. Hamar találtam egy benzinkutat, ahol vettem egy kávét, és mivel rengeteg az eszem, beruháztam egy kicsi doboz Pringles sós chipsre és egy márkátlan, de olcsó zacsi sós mogyira. Volt egy sanda gyanúm, hogy kell majd a só az úton, és a vacsim is kétséges volt mára. Tudtam, nyomi az ellátmánykészletem, de a semminél jobbnak tűnt. 

A kúton még értekeztem Zével, neki Terradillos volt a napi cél, én örültem, ha Cuezáig eljutok majd. Viszont, az jó jelnek tűnt, hogy ha ma belehúzok, egészen közel leszünk egymáshoz megint. Nem tudtam, Marek merre lehet, de úgy sejtettem, ő is Zé körül járhat. Chris és Lori is hiányoztak, és persze Edu is. Nagyon jól jött volna, ha most látok ismerőst, de az is tetszett, hogy rajtam kívül jó eséllyel már senki nem indul el, csak én leszek ezen az úton.

Elindultam, és két perc alatt szénné röhögtem magam. Az egyik tábla 14, a másik szerint 17 km-es az út. Oké, mindegy, megyek. Két lépés után olyan zuhé kerekedett, hogy csak lestem, de sehol egy árva fa. Na, gyorsan ledobtam a zsákom, esőgatya elő, egy perc alatt rajtam, kapucni fel, megyek tovább, eső eláll. Levegyem a gatyát vagy ne? berohad az ember feneke a melegtől és párától, ha magán hagyja, viszont annyira beborult, és hevesen fújt a szél, hogy ha leveszem, tuti megint elered. Írtam korábban, amikor esett, és magamra kaptam az esőcuccom, azonnal elállt, és naná, most is ez történt. Azért még egy darabig hagytam, és amikor már teljesen befülledtem, levettem. Így persze fáztam, mert a nedves gatyám párolgott, haha, tök jó ez az út!

Nagyjából egy-másfél óra egészen jól eltelt, a Nap is kisütött néha, az út szélén láttam néhány épületet, bár embert sehol. Állandóan szomjas voltam, de be kellett osztanom a vizem, így gyakran, de csak egy kortyot ittam egyszerre.

Valahol a második óra tájékán jött el a mélypont, persze csak a szokásos: a bokám nyekkent egy nagyot, még jobban bedagadt, és őrült recsegésbe kezdett. Alig bírtam ráállni, így próbáltam a jobb lábamat terhelni, amitől persze az gyorsabban fáradt. Sok pici pihenőt iktattam be, de állva, minden vizes volt. Egész szépen kiderült az ég, de a szél állandóan fújt. Voltak percek, hogy nyüszíteni tudtam volna, annyira fájt a járás, de nem volt mit tenni. Egyszer, amikor hátranéztem, a távolban valami imbolygó dolgot láttam. Olyan volt, mint egy délibáb a filmeken, remegett minden a messzeségben. nyilván, ahol sütött a Nap, és párolgás indult be, az okozott ilyen viszonyokat  Kellett vagy tíz perc, mire visszapillantva már ki tudtam venni, hogy egy futó közeledik. Valamivel később találtam egy szélvédettebb bokrot, letettem a zsákom és ráültem, majszoltam egy kis mogyit.. A futó ekkor ért oda, közepes tempót tartva csak odabólintott nekem, meg sem állt. Szürreális volt nézni, hogy semmit nem visz, csak kocog itt a semmi közepén...

Később jött egy bringás pár is, velük már összefutottam korábban, és nagyon megörültem nekik. Franciák voltak, a srác sokkal jobban tudott bringázni, mint a lány, és szerintem ő lehet az egyetlen ember a Földön, aki még nálam is rosszabbul tekert. Ekkor jártunk pont azon a helyen, ami a könyvben is szerepel, itt egy betonút vágja ketté a miénket, de a könyv eleve alig ír valamit erről az útról, fogalmam sem volt, mennyi van még hátra, és persze egyáltalán nem is úgy nézett ki, mint a könyv képén. 

Váltottunk pár szót, és abban maradtunk, hogy ez egy taszító, kellemetlen hely, és már mind marhára unjuk. Persze irigyen bámultam utánuk, mert még a lány kacsázó, végtelenül lassú tekerése is nagyjából háromszor gyorsabb volt nálam.

A következő órákban a pokol tornácán jártam. Kínpokol, kénköves bugyrok. A sebeim felszakadtak, a hólyagjaim még nagyobbra nőttek és kidurrantak, a bal bokám dupla méret a jobbhoz képest, pedig az is rendesen bedagadt már. Vánszorgás. Megállás. Nincs hova leülni, vánszorgás.

Már napok óta rettenetesen fájtak a lábujjaim, és a talppárnám, leginkább az a rész, ahol a párnázott terület érintkezik az ujjakkal. Amikor volt wifi-m, utánanéztem, hogy ez csúnya gyulladás. Na, most ez is bedurrant, és a lábujjaim visítoztak, hogy azonnal álljak meg, és hagyjam abba ezt a marhaságot. Nem hallgatok rájuk, viszont időnként van egy pont, ahol már olyan hasogató az érzés, hogy azonnal le kell ülnöm, lerúgni a bakit, és megnyomkodni mindent a lábfejemen. Csak percekre, de segít ez a taktika, újabb száz métereket haladok. 

Vonszolódás. Állva rátehénkedés a botokra, pillanatnyi pici szusszanások. Beülök egy nedves bokor alá, mert már képtelen vagyok állni. Vinnyogok, annyira fáj. Sokat gondolok arra, mennyire élvezném ezt, ha jó lenne a lábam, aztán azt képzelem el, az a játékom órákon át, ha most leszállna egy repülő, és azt mondaná a pilóta, bárhova elmehetek, csak adjam fel, feladnám? Nagy fityfenét... bár... na jó, hülye sem vagyok, ha egy egzotikus szigetre mehetnék hetekre, akkor felszállnék, de kevesebbért nem hagynám abba. 

Megyek, csoszogok. Azon filózom, ha lenne itt valaki, kettesben jobban telne az idő, de így tök egyedül sem rossz, nem kell alkalmazkodni senkihez - mondjuk, nem is tudnék. Nem is tök egyedül vagyok, hanem szög - egyedül. Haha, ez marha jó, szögegyedül, tralalalala.. na ilyen marhaságokkal szórakoztatom magam. Totyogok, és azon röhögök, otthon azt mondtam, ha kell, négykézláb, de bemászom Santiagóba. Hát, most szinte így haladok... újabb bokorban vinnyogás. Ha sírós lennék, vagy csak kicsit puhányabb, itt törne el a mécses. De.... mi jutott az eszembe? hogy az ember jelleme nyomás alatt kerül felszínre, és mindig hittem, hogy engem a kőkemény akaratom visz majd előre, minden sérülés ellenére. És ott, akkor a bokorban, vinnyogva a fájdalomtól az járt a fejemben, hogy milyen kibacottul szerencsés vagyok, mert itt lehetek és átélhetem ezt. Nem azt kaptam, amit gyerekkoromban láttam, persze, sőt, bizonyos értelemben rosszabbat, de akkor is, vágytam rá, és sok évvel később eljutottam az útra, egy álmom teljesült. Végtelenül hálás voltam, akármennyire is szenvedtem, és igen, piszok szerencsés vagyok. 

Mindezt átgondolva muterminátor üzemmódba kapcsoltam magam. Ballagtam, gyorsítottam, vánszorogtam, de legalább haladtam. Rengeteg pici pihenővel végre elértem egy pihenőhelyet, ami gyakorlatilag csak padból és kevés árnyékolóból állt. Lehet, hogy negyven fokban hasznos, és sokkal jobb, mint a vizes fű, de a teljes logikáját akkor sem értem ezeknek, mert ilyen rossz időben sokat nem segít, hiszen keresztüldönget rajta a nedves szél. Embert órák óta nem láttam, víz sehol, sem egy bár vagy büfékocsi vagy, bármi... persze, tudtam, hogy ez egy kietlen, unalmas út lesz, de azért na.

Közben az idő teljesen elromlott, hatalmas fekete felhők jelentek meg, esni kezdett, és akkora villámok csaptak be a távolban, hogy csak lestem. Marha jó kedvem lett, imádom a viharokat, meseszépek. Hátránya persze, hogy még hidegebb lett, és annyira feltámadt a szél, hogy néha hátat kellett fordítanom az útnak, mert a portól semmit sem láttam.

Megláttam egy autót, nagyon lassan jött felém, és elcsorgott mellettem. Sötétedett már a vihartól, azt sem láttam ki ül benne, de pasinak tűnt. Nem is foglalkoztam vele, de megfordult, és jött vissza. Keres valakit? csajozni akar? ellenőrzi a termést? nem tudtam, nem is érdekelt. Sántikáltam tovább, és állandóan kerestem az albergue jelző táblát, de sehol semmi. Fogalmam sem volt, mennyi lehet még hátra, és ez nagyon zavart.

Végül nagy nehezen mintha ott látnék már valamit... és amikor sok perc múlva odaérek, már röhögni sincs kedvem. Csak egy letört nagy ág lobogott a szélben...

Az autós pasi ismét megjelent.. Csigalassúságban jött, egyértelműen akart valamit. De mit? álljon meg és kérdezzen, vagy magyarázzon, ha segíteni akar, de ez már kezdett idegesítő lenni. Persze ugyanaz történt, bámult rám, elcsorgott, visszafordult, bámult, elment. Na mondom, ha még egyszer visszajön, én tökön rúgom... 

Jó sokat baktattam még, de a búgócsiga, alias kocsis pasi ismét megjelent. Úgy haladtam, mint egy rák, pár méter, megáll, hátat fordít, kivár, továbbmegy, akkora volt a por. A fekete felhők kissé odébb úsztak, de már maradt a sötétedés. Azért annyit kivettem a körvonalaiból, hogy ez az ürge ugyanaz. Már rendesen bedühödtem rá, minden megfordult a fejemben: rabló, szatír, gyilkos, kujon... vagy, egy hospi is lehet akár, aki annyira bamba, hogy kijön megnézni, érkezik-e még delikvens, de nem állna meg szólni, hogy még ennyi vagy annyi a táv... persze, az is lehet, azt várta, hogy én kezdeményezzek. De logikusan nézve, ha már eddig elvergődöm sántán, és fuvart akarnék, nyilván leintettem volna. Megint bámul a kormányt markolva, én meg igyekszem rá sem hederíteni. Akárki is ő, roppant agyalágyult lehet.

Végül, a több órai küzdelemmel elértem egy dombszerűséget. Tuti mögötte az albergue, ujjé! Nagy nehezen felvonszoltam magam, és ott volt a nagy: semmi. Újabb domb. Hurrá.. nézegettem a mobilom, ezen az úton nem fotóztam, annyira lemerült szegény, de úgy számoltam, legrosszabb esetben is beérek zárás előtt egy szállásra, úgyhogy nincs para. Hosszú, végtelen nap ez, de ilyennek is kell lenni.

Végül lenéztem egy dobról és igen, ott a cél, némi ereszkedés és szó szerint beesem egy alberguebe, pontosabban, kettőbe is. Lent egy pasi kiabál, ugrál, meg integet. Jó neki, hogy ilyen virgonc, visszaintek, és csigában araszolok lefelé. A kis kavicsokon, ráadásul vizesek is, marhára csúszik a bakim, de a pasi csak kiabál, hogy húzzak bele, gyorsabban. Talán nyolc körül járhat, a szállások tízkor zárnak, lövésem sincs, mit pattog, de nagyon nem szimpi.

Nagy nehezen leérek, állni alig bírok, remeg a lábam, iszonyú éhes is vagyok és vacogok, erre a pasas rám ugrik, magyaráz ezerrel, és berángat. Jó rángasson, már mindegy, csak legyen ágyam. És nini, a ház előtt a fehér autó, az őrült hapsi meg törölgeti egy ronggyal. Összenézünk, erre elvörösödik és elszalad... szó szerint, kilőtt, mint a nyúl, na ilyet se pipálok minden nap. Bent a hospi egy pici pultnál intézkedik, aztán elhívják, szól, hogy mindjárt jön. Ujjé, állni sem bírok, nem, hogy percekig... kint láttam, hogy közvetlen mellettünk van egy kajálda, gondoltam, megnézem, mit árulnak, amíg a hospi visszaér. Ez végül is az albergue része, de kintről és bentről is megközelíthető. Bemegyek, körbenézek, szinte csak pasik, esznek, vagy söröznek, és úgy bámulnak, mintha az űrből érkeztem volna meg. És ekkor meglátom Mareket! Nem hittem a szememnek, valakit utolértem! Nagyon megörültünk egymásnak, gyorsan megbeszéltük, hogy iszunk egy sört, mert a kajára csak a fejét rázta.

Visszamentem, a hospi megmutatta hova tegyem le az udvaron a bakim, aztán felvitt a hálóba. Tök ideges volt tőlem, mert nem rohantam utána, csak bicegni bírtam, de állandóan sürgetett, elegem lett belőle. A hátsó terembe kerültem, összesen voltunk ott vagy öten, alsó ágy, hideg, de boldogság. Ledobtam a cuccom, vissza Marekhez, szerváltunk egy sört, és jól kibeszéltük magunkat a hátsó teraszon. Gyakorlatilag szerintem elég sok marhaságot zagyváltam, de ő annyira türelmes, hogy kihámozta a lényeget. Mint kiderült, az ő lába is lesérült, és kb. úgy vinnyogtunk a fájdalmaktól, mint két kivert kutya. Mégis hülyére röhögtük magunkat, a rágcsáinkat vacsoráztuk, mert mesélte, hogy vett valami húsos kaját, de nagyon kevés volt, és nem is finom, hús benne alig, viszont drága. (Eszembe jutott, mennyit olvastam az isteni albergue kajákról, én egyáltalán nem ettem, csak szendvicset, de azok is csak valami kenyérből és sajtból álltak, se vaj se más, szóval, engem a spanyol kaják fikarcnyit se győztek meg, akárkit kérdeztem, szinte mindenki csalódott.)

Miután megittuk a sört, felmentünk a hálóba. Marek persze az első szakaszon volt, így elköszöntem tőle és hátra vonultam. A szokásos esti műveletek után nagyon gyorsan lefeküdtem, aztán vacogtam, marha hideg volt a hálózsákban is. Megint franciák voltak a szobatársaim, de a tökélyre fejlesztett mutogatós technikámmal megtudtam tőlük, hol lehet pokrócot szerezni. Szerencsére sok volt, kettőt is lenyúltam, így már meleg odúban pihenhettem. 

Azért gyorsan ellenőriztem, és nem hittem a szememnek: 35 km! Ez lett a napi rekordom, nagyon, nagyon büszke voltam, és persze hulla fáradt. Összesen két kép készült ezen a szakaszon, fél három körül kávéztam a kúton, és hatkor ücsörögtem a pihenőben. Ezek alapján úgy számoltam, nagyjából nyolckor eshettem be, ami azt jelenti, hogy a sok pihivel is tartottam a 3km/óra közötti sebességet.. Ez egészen meglepett, bicegve, sántán azt hittem, ennél jóval lassabb vagyok. Mit mondhatnék, kőőőőőkemény muterminátor vagyok!

 

Jó éjt Sanchi, hű társam! horkolhatsz is ma, úgysem hallom...

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.