Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


El Camino 17. nap: Calzadilla de la Cueza - Sahagun, 24 km

Június 16. csütörtök: Szél, hideg. Helyes kis templom. Szállás, kaja, még hidegebb. Nem annyira rossz, de nem is jó.

 

Reggel úgy ébredtem, mint egy kómás, borzasztóan fájt mindenem, és erősen éreztem az előző napi megerőltetést. Összepakoltam, lementem kávézni. Marek indult, kérdezte, meddig megyek, de fogalmam sem volt. így abban maradtunk, megérdemlünk egy lazább napot, találkozunk Sahagunban.

Elindultam, amolyan nyugdíjas tempóban. Bejött, amire számítottam, hideg volt és ború. Az első faluban betértem egy bárba, ahol rögtön meglepetés fogadott, találkoztam egy magyar hölggyel, Zitával. Kicsit beszélgettünk, aztán kimentem a hátsó teraszra, ahol egy aranyos varjúféle ücsörgött a bár ablakában. Ragyogó jó kedvem lett, lévén, E. A. Poe A holló - ja az egyik kedvenc versem, így ezt személyes üdvözlésnek tekintettem. A báros odajött, belülről vigyorogva kinyitotta az ablakot, és etetni kezdte a madarat. Kiváló mutogató technikámmal vele is csevegtem egy kicsit, aztán visszavittem a csészém, elköszöntem és mentem tovább.

A szokásos szél és némi csepergő eső ellenére a következő 10 km is eltelt lassan. Persze marhára fájt a lábam, és a tapaszozást  is meg kellett ismételnem.

Még Sahagun előtt le akartam fotózni egy kis templomot, a könyvemben is írtak róla, és több blogban is láttam képeket, de az is feltűnt, hogy sokban meg nem is említik. Ballagtam, lőttem pár képet, végül elértem egy felüljáróhoz. Hurrá, itt már írták Sahagunt is. Mindenki, aki körülöttem sétált, a felüljárót választotta, én meg oldalt letértem egy kis földútra. Aki látott, kiabált és mutogatott, visszaintettem, és nem foglalkoztam velük. Amúgy aranyosak az emberek, tényleg figyelnek, hogy senki ne tévelyegjen nagyon.

Kicsit pihentem, ballagtam az úton, már azt hittem, rossz helyen vagyok, de jött egy autó, benne egy tündéri bácsival. Ezerrel pörgött a nyelve, vissza akart terelni az útra, de sikerült elmagyaráznom, hova megyek, mire elégedetten mosolygott, és elköszönt. 

Végre elértem a templomot, nagyon helyes volt, de persze zárva. Örültem volna valami szép pecsétnek, de ha nem, hát marad a fotó. Némi tanakodás: menjek vissza a főútra, vagy itt hátul maradjak? Maradtam a hátsó úton, és ballagtam tovább. Dögunalmas, semmilyen környék volt, pár gyárnak tűnő épülettel. Kikapcsoltam az agyam és csak slattyogtam. Amikor tele lett a hócipőm, és marhára unni kezdtem az egészet, végre elértem Sahagunt. A város elején találtam egy jó nagynak tűnő szállást, megjegyeztem és bementem a városba. Elég kicsi volt, de Marekkel így sem találkoztam. Próbáltam hívni, nem sikerült. Vártam egy keveset. Végül hagytam az egészet, visszamentem az első helyre és bejelentkeztem. Óriási volt, rengeteg ággyal, és gyakorlatilag tök üres, na meg hideg. Viszont volt konyhája, és nagy fürdő, így maradtam, bejelentkeztem, lepakoltam, és visszamentem a városba boltot keresni.

Vásároltam, vacsorának valót, üdítőt, aztán visszamentem a helyemre. letusoltam, és szundítottam egyet. Mostam, főztem egy kis nudlit sok sajttal. Közben lettünk vagy hatan, de fura volt a kongó szállás. Összebarátkoztam két francia pasival, akikkel már egy ideje kerülgettük egymást az úton, jókat heherésztünk az üres helyen. Amúgy maga a szállás nem volt rossz, de baromi hideg volt bent, és a konyha is érdekes: tágas, nagy asztallal, de csak egy lepukkant kis edényt és egy szakadt serpenyőt találtunk, lelombozó volt. 

Este még agyaltam, hogyan tovább. próbáltam útvonaltervet előirányozni. Két nap kellett volna, hogy beérjek Leonba, de erősen éreztem, gond lesz a szállással. Leon nagy város, sokan csak ott fogják kezdeni az utat, és ha délután érek oda, kétséges, találok-e még szabad ágyat. Nem egyszerű...

Zé is jelentkezett, eltévedt szegény egy kicsit, és plusz 12 km-t ment a terveihez képest. Teljesen esélytelennek tűnt, hogy utolérjem, de utolérem, és punktum!

 

Jó éjt Sanchogi, ne vacogj, én is fázom.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.