Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


El Camino 4. nap : Pamplona - Puente la Reina, 25 km

Június 3. péntek: Hosszú városi út, hegy (mert nincs is jó nap hegyek nélkül), emlékmű zenével, ereszkedés a halálhágón, nyuszi ül a fűben, kísértés, és egy albergue jóbaráttal. Na meg sok olasz.

 

Jó időben ébredtem, de nem kapkodtam, Ekkorra már kialakult egy jó kis rutinom: felkelek, a mosdóban felöltözöm, fogat mosok, arcot élesztek, összepakolom a zsákom. Szerzek kávét, mert anélkül nem múlik el a zombi üzemmódom, ellenőrzöm az első megállómat, és hajrá. Egy srác és egy fiatal párocska voltak este a boxpartnereim (hehe), ők is nagyjából velem pakolásztak, de kényelmesen elfértünk mind a négyen, plusz pont a szállásnak.

Gépi kávéval kellett beérnem, de egész iható volt, viszonylag fitten elköszöntem a hospitól aztán nekivágtam a végtelennek. Alig vártam, hogy feljussak a napi előírt hegyemre, és csinálhassak pár jó képet. A városból kifelé menetben is fotóztam, fél nyolckor viszonylag kevesen voltak az utcákon, de zarándokok már vígan bandukoltak velem. Itt megjegyzem, sokan Pamplonában kezdik az utat, ezt a szálláskereséskor vegyük figyelembe.

20160603_073431.jpg  20160603_073628.jpg

Szokás szerint a városi út hosszú és unalmas volt. Hiába szép maga a város, a járda nem alkalmas túrázásra. Viszonylag hamar egy parkos részre értem, utána már csak néztem előre. Fájt a fejem, szerettem volna egy igazi, főzött kávét, na majd Cizurban! 

20160603_074706.jpg

Az ösvény az országút mellett haladt, nem tetszett. Meneteltem, mint egy megszállott, amíg meg nem láttam a távolban Cizur Menor - t, és a változatosság kedvéért egy magas dobra kellett felmenni hozzá, végtelen hosszú, meredek úton. Aztarohadt... lassan araszoltam, pár röpke megállással. Sok zarándok érte itt be egymást, rengeteg új arcot láttam. Nagy nehezen felértem végre, kifújtam magam, és kerestem egy bárt - csak épp nem volt sehol. 10 percre letáboroztam egy padon, aztán csalódottan folytattam az utam. Elhagyva a települést megint jött a kemény, kavicsos út... hogy én ezt mennyire utálom, arra szavak nincsenek, és ekkor még nem is tudtam, mi vár még rám hetekig!

20160603_102913.jpg

Azért maga a táj tetszetős, a Nap is kisütött, - újabb megállás, pulcsi le -, bandukolás, várkastély romjainak fotózása, bandukolás a végtelenbe. Hirtelen nyekkent egyet a bokám, és muszáj volt leülnöm.

20160603_102857.jpg

Kedvelem a fánkot, de csak ritkán eszem, legtöbbször agyon porcukrozzák, amit utálok. Pamplonában a boltban találtam egy akciós állványon 4 fánkot egy euróért - nem lehetett ott hagyni. Most jól jött, kipecáztam a zsákomból és az út szélén üldögélve betömtem egyet. Kissé erőre kaptam, és mehettem tovább. Végre elértem egy falut, Zariquiegui - t, érdemes kicsit fotózgatni, főleg a San Andrés templomot. Bevallom, azért a hely csúcsa a kis bár volt, ahol végre rendes kávéhoz jutottam, és a kút a templom előtt, ahol isteni finom hideg víz csordogált.

20160603_114119.jpg  20160603_114144.jpg

Némi tanakodás után megjutalmaztam magam egy fél literes kólával. Marha drága volt, de az indulás óta nem ettem főtt ételt, csak hideg kajához és sós rágcsához tudtam hozzájutni, így igen, ez már járt nekem. Megérkeztek az olasz haverjaim is, a háromtagú család, velük nagyjából egy ütemben haladtam a későbbiekben.

A bár tele volt, és szinte mindenki a szemben lévő falnál tette le a zsákját, akinek nem jutott hely az asztalnál, az a zsákja mellé telepedett a földre. Sokan voltunk, és volt ebben valami rendkívül hangulatos - közös nagy családi csövezés. Páran söröztek, én kóláztam, és hédereltem vidáman. Persze, azért menni kell tovább, mindig menni kell, és várt a hegy, a szamaras kilátó, úgyhogy felcuccoltam. Közben jó meleg lett, de rendesen fújt a szél is.

A falut elhagyva az út ismét a szokásos köves ösvényre váltott, a távoli szélmalmok egyre közelebb kerültek.

20160603_1203542.jpg

Elhúzott mellettem egy bringás pasi, és ekkor találtam ki megint egy új szót: acélvádli. A bringás pasinak: 1. isteni arcszesz és öblítő illata, 2. kicsi formás feneke, és 3. olyan izmos vádlija volt, hogy rohadt irigyen bámultam. Kissé felemelkedett az ülésből, és úgy tekert, hogy azt hittem, a lábizmai menten szétpattannak. De nem! Csak ment, majd egy kanyarban eltűnt előlem. Én meg, ahogy szoktam, csak szagoltam a maga után hagyott kellemes illatot, és fújtatva másztam fel a hegyre.  Az utolsó része már marha meredek volt, rendesen kimerültem, a dög nehéznek tűnő hátizsák is vissza akart húzni, de "csakazértis" felértem.

A kép bal oldalán a fehér rész az út, igen, ennyire meredek volt felfelé.

20160603_124041.jpg

Nehéz leírni, nyilván. Marha szép kilátás, mosolygós, fáradt emberek, fotózgatók, szélmalom, emlékmű, és egy büfékocsi várt odafent, na meg a szamarak. Számtalanszor láttam már őket képen, de itt lenni, hegyeket megmászva, hogy láthassam, az valami más. Az emlékmű árnyékában leültem én is, fotóztam, ittam, aztán elővettem Sanchezt, aki már kezdett bajszot konyultatni, amiért állandóan a táskában lapul. Na, most övé lett a főszerep, sokan nevetgéltek, amikor próbáltam olyan helyekre gyömöszölni a szamarakon, hogy el ne vigye egy erős szélroham. Egy hölgy megkért, hogy fotózzam le, és cserébe ő is engem. Utána a szélmalmokat vettem célba, ennyire közel állva majd eltört a nyakam, ahogy felnéztem rájuk. 

20160603_130842.jpg

20160603_125515.jpg

20160603_125238.jpg

20160603_125208.jpg  20160603_125927.jpg

Megjött közben két nagydarab olasz srác, összenevettünk, már második napja egymást kerülgettük az utakon, és az én olasz család - csapatom is. Teljesen kifulladtak, de nagyon lelkesek voltak. A srácot megkérdeztem, mi pontosan a hangszere - vicces volt, mert én sem tudok angolul, de ő aztán végképp csak néhány szót, mégis ragyogóan kijöttünk - annyit értettem, hogy valami d - betűs, és ausztrál. (Már hazaérve utána néztem, didgeridoo a neve, ősi fúvós hangszer.) Ők is fotóztak, aztán a srác, Federico maga elé tette a hangszerét, és fújni kezdte.

20160603_125111.jpg

Csodás perc volt, napsütésben, szélben, kimerülten ott ült egy raklap ember mindenféle országból, és egy spanyol hegy tetején egy olasz fiút hallgatott, aki egy ausztrál népi hangszert fújt. Páran tapsikoltak, amit én kevésnek tartottam, és vidáman vertem a tenyereimet, és Whau! - kiáltásokkal biztattam Fede - t, hogy zenéljen még. Többen csatlakoztak, hangosabban tapsoltak, így kaptunk egy kis repetát. Aztán a perc elmúlt, az emberek tovább ettek, fotóztak, én pedig úgy döntöttem, még a többiek előtt elindulok. A neten már láttam korábban, durva ereszkedés jön, tele kővel, és a nyomi lábammal sokkal lassabban fogok haladni, mint a sportosabbak, muszáj indulnom. Összekapartam magam, és elköszöntem a többiektől.

20160603_125142--648-x-486-.jpg

Nem is volt rossz az eleje, először egy lépcsősor várt, utána egy meredek, de tűrhető rész, aztán a szemem elé tárult a legdurvább, legmeredekebb lejtő, amin valaha le szándékoztam ereszkedni. Nem csak ez volt a gond, a kavicsok kövek annyira gördülősek voltak, hogy alig bírtam rajtuk megállni. Rossz lábbal innen lejutni?? Képtelenségnek tűnt, és megmondom őszintén, iszonyú para volt, nagyon féltem. Mingyá' becsinálok! Ez egy rohadt halálhágó! Maga a félelmem nagyrészt abból állt, ha itt elesek, az garantált lábtörés, nincs olyan a világon, hogy négy ronda esés után legurulok egy hegyről, és megúszom. Esélytelen volt. De menni muszáj.

Nem tudom, meddig ereszkedtem. Összesen két bringás ment el mellettem, mindketten elképesztően lassan, és óvatosan haladtak, gyalog sehol senki. Én is szinte centinként, lépésről - lépésre, és végig remegő gyomorral botladoztam. Egyetlen egy képet csináltam, mert megállni sem nagyon tudtam közben, nemhogy elengedni a túrabotot, minden pillanatban kövek gördültek a talpam alatt. Az idő szinte megállt. Azon agyaltam, ha valami gond lenne, és hívnék valahogy segítséget, hogyan tudnának levinni innen? És rájöttem, sehogy, itt egyedül kell megoldani a dolgot. Lemész, vagy itt ragadsz, mese nincs.

Az egy szem kép a meredek alsóbb részén készült, nagyítva jobban látszik, hogy sokan ide is halmoztak kavicsokat a kis beugróban, jelképezve, hogy terheiktől szabadulnak meg. 

20160603_133052.jpg  20160603_13305233333.jpg

A lejtő életem egyik legnagyobb kihívása volt, és bevallom, én lepődtem meg a legjobban, amikor a talaj végre váltott szolidabb kövesre, enyhült a meredekség is, és végül lejutottam esés nélkül, egy darabban. Kezem - lábam  - gyomrom megállás nélkül remegett, és úgy nyeltem a vizet, mintha a sivatagban lennék. Lent megláttam az egyik bringást, bicegve tolta a szamarát, és vérzett a vádlija. Vagy elesett, vagy egy felvert kő sebezte meg. Elhagyta a kulacsát, de intettem, hogy hagyja, felvettem, és utánavittem. Nagyon kimerült volt, és hálásan megkínált cukorkával. 

Ahogy tovább bandukoltam, hirtelen olyan erős gyomorgörcs jött rám, hogy majdnem összeestem. Ekkor döbbentem rá, hogy a magyarországi indulás óta nem voltam nagyvécén. Iszonyúan rosszul lettem, ez a most - azonnal - muszáj helyzetek egyike volt. persze se bár, se semmi. Megláttam egy fás részt az út bal oldalán, gyorsan körbenéztem, benyargaltam, az első beugrónál ledobtam a botokat, a másodiknál a zsákot, a harmadiknál meg magamat. Letéptem a gatyám, és ciki, nem ciki, de kakáltam egy nagyot. Remegtek a combjaim a megerőltetéstől, és szabályosan rettegtem, hogy pont itt akar könnyíteni magán más is - ekkor megremegett az egyik bokor alsó ága. Mi lehet az, nyúl?! De nem jött elő semmi. Erről beugrott egy zseniális film egyik jelenete, a Gyalog galopp és a vérnyúl. Ha most jönne valaki... na nem, nem vagyok ennyire vérszomjas. Én csak egy aranyos, fűben gubbasztó nyuszika vagyok...

Eltüntettem a nyomaimat, amennyire lehetett, összeszedtem magam, és kimásztam a bokrok közül. Épp a zsákom igazítgattam, amikor odaért a két nagydarab olasz srác. Kimerültek voltak, az egyik marha vidám, nyilván megkönnyebbült, hogy ők is leértek, a másik srác viszont ahogy mellém ért, lehajította a zsákját a fűbe, és benyargalt a bokrok közé. Gyorsan otthagytam őket, és elindultam. Úgy látszik, ez az ideg - para mindenkit kikészít. 

Innen kezdve a szokásos köves ösvényen haladtam, a lejtőhöz képest kész zen, lelki nyugalom volt. Találkoztam egy meseszép helyi lánnyal, majd áthaladtam néhány falun - kisvároson. A két olasz sráccal végig kerülgettük egymást. Szimpik voltak, ők sem rohantak, és az egyik fiú állandóan megállt fotózni.

Dög meleg lett, gyakran megálltam az árnyékban 1-1 percre, végül letáboroztam valahol egy padon. Sokan rohannak, mint a nyúl, nekem eszembe sem jutott. Minek, hova? Amíg úgy éreztem, jól elvagyok, üldögéltem, pihentem. Jött még két zarándok, ők is berogytak az árnyékba. Aztán még egy, ő szintén. Vidáman ücsörögtem, amikor megjelent két idősebb olasz hölgy, ők is letáboroztak egy padon. Induláskor nekik adtam az olvadózó fánkjaimat, nem kívántam már, de kidobni kár lett volna. Nagyon aranyosak voltak, gyorsan megették és hálásan megölelgettek.

Később elhaladtam néhány szállás mellett, majdnem elcsábultam, de nem, ma Reina volt a célom. Egy helyen azért megálltam, és csorgó nyállal bámultam befelé: hatalmas füves udvar, nagy medencével. Meginogtam... nyár eleje van, kellemes meleg, és ki tudja, pancsikolhatok -e még az utamon valahol? Olvastam, az óceán nyáron is jéghideg... nem engedtem magam elterelni, szomorúan, de tovább bandukoltam. A két olasz fiú itt adta fel, a hideg sör és medence bevonzotta őket. Igazuk volt, túra és nyaralás is egyben, milyen jól hangzik! De egyedül voltam, és nem kellett senkihez alkalmazkodnom. Sajnáltam a medencés helyet, azonban ennyi csáberő nekem nem elég, ha valamit a fejembe veszek. Elszántan indultam el otthonról, a napi kitűzött célba befutok, beérek, bezuhanok, ha kell, akár négykézláb is! Tovább mentem.

Készítettem egy útjelzőről képet, és ismét megállapítottam, mindenhol teljesen más adatok szerepelnek. A tábla szerint átléptem a 700 - at, Santiago még 697 km, 100 km letudva. Hurrá!

20160603_150849--972-x-1296-2.jpg

Kisebb megállókkal, de elértem végül Puente la Reina - t.  Ha nagyon akarom, még bírtam volna egy szakaszt, de már tusolásra vágytam, mosni, és enni. Bejelentkeztem a korábban kiszemelt olcsó albergue - be, lecuccoltam, körbenéztem és kimentem a nagy udvarra. Ott ült a cseh haverom, nagyon megörültem neki. Boltba készült, én is szerettem volna menni, de  még volt egy kis hideg kajám, mosnom is kellett még, amíg jó idő van, így annyiban maradtunk, hogy majd később a kertben találkozunk. 

Lerendeztem magam, elintéztem a dolgaimat, üdvözöltem pár ismerős zarándokot, és teregetés után kidöglöttem a kertbe. Remekül éreztem magam, ez a nap mindent összevetve kemény volt, de jól alakult. Sikerült kissé leégnem, ennek nem örültem, de tartottam a tempót, és eddig minden nap elértem a kitűzött célt. Hurrá! Ügyes, okos kis lábikáim!

Marek visszaért a boltból, hozott 1-1 sört is, én bedobtam a sós mogyim a közösbe, így együtt ettünk, beszélgettünk. Nagyon türelmes volt velem, nem idegesítette, hogy a nemlétező angolommal próbálkozom, kibarchobáztuk, mit mond a másik. Felemlegettük a pukizó lovunkat is, megint hülyére röhögtük magunkat rajta.

Végül elköszöntünk, ő ment aludni, és még fotóztam egy kicsit.

20160603_162856.jpg  20160604_065132.jpg

Miután beszedtem a ruháimat a szárítóról, én is lepihentem. Ekkor jutott eszembe, hogy ma szinte csak olaszokkal haladtam. Fede és a családja, a két srác, akikkel kerülgettük egymást, és a két idősebb hölgy, akiknek fánkot adtam. A szálláson is sok olasz volt, hallottam őket az udvaron beszélgetni, valahogy ez ma így alakult. Olasz nap a spanyol camino - n. 

Jó éjt, holnap vár Estella!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.