Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


El Camino 7. nap. : Sansol - Logrono, 22 km

Június 6. hétfő: Zé a hegyen. Mini koncert. Fájdalom, szép város, gyógyszertár, szállás. Ateista a templomban. Ritka rossz este.

 

Ez a nap rendkívül felemásra sikeredett, nem lett a kedvencem. Jó időben, korán keltünk, szépen összecuccoltunk, és kávé után elindultunk. Én gyorsan készítettem pár képet még, nem rohantam, mondjuk nem is tudtam volna.

20160606_070944.jpg

Mindenki ment a saját tempójában, és ahogy várható volt, hamar elértük Torres del Rio - t. Kész kabaré, hogy az ember egészséges lábbal, pihenten vigyorogva megtenné ezt a kis utat, de kimerülve, fájdalmakkal, szinte kúszva minden megtett méter egy holdnyi távolsággal ér fel...

A táj szokásosan szép volt, dimbek - dombok, hegyszerűségek. Találkoztam Olgával is valahol az úton, a magyar lánnyal, akivel korábban, már a kezdetkor is összefutottunk. Váltottunk pár szót, de nem akartam feltartani, gyorsan elköszöntünk. Ahogy távolodott, irtó büszke voltam rá, magas, karcsú, szép lány, fiatal, sportos, és úgy megy, mint akinek 30 km meg sem kottyan - belevaló magyar csajszi!

Kezdett rendesen az agyamra menni a sok hegymenet, akkor még sejtelmem sem volt, hogy pár hét múlva ezeket fogom visszasírni. Vásároltam egy banánt egy becsületkasszás kipakolásnál, akciós volt, 0,4 € per darab, ami ott ritka, addig egy euró alatt nem is láttam sehol. 

Pont valami sziklás dombon jártam, amikor megláttam a bloggert. Lefelé tartott az út, lehetett menni egy normál ösvényen, vagy egy bokatörő meredeken. Déja vu - m támadt, mint az első napon, ő ismét a meredeket választotta, én maradtam a kényelmesebb úton. Imádom amúgy a kihívásokat, de ezzel a lábbal tragikomikus lett volna bármilyen ereszkedés ott.

Hirtelen a semmiből előbukkant egy hapsi, olyan léptekkel, hogy kedvem lett volna elgáncsolni. A genyó fitt volt, sportos, mint aki most kezdte az utat. Utálom!!! Vigyorgott, és nagy hangon, magyarul rám köszönt. Na bakker... Zoltánnak hívták, nagyon szimpi volt egyébként,  olyan kis energiabomba - típus. Visszavett a tempójából, beszélgettünk egy kicsit, ki hol kezdett és mikor. Közben a hősies ereszkedésből megérkezett a blogger is, kiderült, hogy ők már találkoztak, Pamplonában egy oldalon aludtak, csak nem jöttek rá, hogy mindketten magyarok. Zoli - a továbbiakban Zé - ezután kilőtt, hogy majd később tuti találkozunk. 

Egyrészt kellemes volt újabb magyarral megismerkedni, másrészt azt gondoltam, ez nem fair, megint valaki hiperaktív, aki képes úgy menetelni, mint a hegyi zergék. Rohadt irigy vagyok! Legközelebb asszem elgáncsolom egy kicsit...

Nemsokára ismét találkoztunk Zével, amikor leértünk a lejtőn, egy kisebb facsoport alatt egy zenész pár gitározott adományért. Ezt vártam rég, igazi spanyol dallamok! Azonnal lecuccoltam, és leültem én is a fűre. Összejöttünk így páran, nem voltunk sokan, mégis nagyon hangulatos volt az egész. Sajnos limitált aggyal rendelkezett a mobilom, és nagyon be kellett osztanom a tárhelyet, a minőség sem lett tökéletes, de szép dallamokat sikerült rögzítenem. (Ide nem tudom feltölteni, majd később igyekszem pótolni valahogy). Szomorkodtam egy kicsit, szívszaggatóan szép dal volt, Noé ezt így, itt és most mennyire imádná velem...

20160606_09182733333.jpg

Amikor a zenészek megálltak egy kicsit pihenni, megérkezett az olasz család. Ők is lecuccoltak, és a gitárosok odahívták Fede - t egy kis közös zenélésre. Nemigen ment a gitár - didgeridoo párosítás, úgyhogy a gitáros odábbállt, és átadta a porondot Federiconak. Én már hallottam őt korábban, de ismét nagyon tetszett a dolog, kár, hogy az olaszok kb. semmit nem beszéltek angolul, érdekelt volna, miért pont ezt a hangszert cipelte magával a srác.

A túrázók között üldögélt egy házaspár, a férfi nagyon mosolygós volt, emlékeztetett engem Gordon Ramsay - re, akit nagyon csípek. El is neveztem magamban Gordonnak, később sokszor mentünk együtt.

A zenélés végén adtam a párosnak némi aprót, majd továbbálltam. Innen kezdve unalmas út jött, jó hosszú, de nem túl nehéz. Még délelőtt elértük Viana - t, ami arról is híres, hogy itt halt meg Cesare Borgia, és itt őrzik a hamvait.

20160606_114618777777.jpg

Némi pihenő után megnéztük a helyi régi templomot. Tudom, mit keres egy hozzám hasonló ateista állandóan templomokban? Mert szépek és régiek, nekem pedig tetszenek a több száz éves épületek. Ez különlegesen szép, és az Iglesia de Santa Maria nevet viseli.

20160606_115910.jpg  20160606_114818.jpg

20160606_114926.jpg  20160606_115152.jpg

Pont a templommal szemben van egy gyógyszertár, megkértem a bloggert, hogy segítsen, hátha tud valami olcsóbb megoldást javasolni az eladó, ugyanis már annyira fájt a talpam és a sarkam, hogy a puszta állás is pokoli kínokat okozott. Végül mindegy volt, nagyon drágán vettem egy otthon is agyon reklámozott túrabetétet, de mint később kiderült, sokat nem segített. (Nem húzom le azért, más cipővel, még nem szanaszét tört lábbal lehet, hogy működik.)

Újabb hosszú szakasz következett, volt benne minden, felüljáró, emelkedő, lejtő. Sokszor megálltam a tapaszaimat igazgatni, a betétet hol kivettem, hol visszatettem, sehogy nem volt jó. 

Végre elértük Logrono határát, és megláttuk a híres pecsételőbódét. Dona Felisa évtizedeken keresztül pecsételt itt a zarándokoknak, elhunytával a lánya, Maria vette át a stafétát. Lerogytam egy padra, és nyögtem ezerrel, kikészültem teljesen. Nem vettem sem kitűzőt, sem mást, viszont a pecsét kérem, az meseszép, egyik nagy kedvencem lett. "Higos - agua y amor" - azaz füge, víz és szeretet áll rajta. 

20170326_010354--400-x-300-.jpg

A magam útját akartam járni, de megbeszéltük a csajokkal, ma még maradjunk együtt. A blogger mesélte, hogy az egyházi szálláson milyen remek élmények érték, és nagyon szeretett volna ismét oda menni. Nem volt ellenvetésünk, nekünk Erikával minden új volt. Beértünk a városba - nagyon tetszett -, és a jelzések mentén kerestük a szállást, ami csak nem akart előbukkanni. Ki volt írva, merre kell menni, de a blogger többször megállt és kérdezgette az embereket. Nagyon meleg lett, kezdtem türelmetlen lenni, nem jó így, pontosan tudjuk, hogy tovább, előre... Végül elértünk egy szállást, megnéztük, teljesen jó volt, és tádám, pont Fede jött kifelé. Kézzel - lábbal magyarázta, belül is rendben van, nem is volt drága, de végül a blogger vágyát tiszteletben tartva továbbálltunk. Ennyivel tartoztam neki, tényleg több alkalommal segített, nekem meg végül is tök mindegy, hol alszom, és igen, a donatívós lehetőség sem volt mellékes. 

Végre elértük a templomot, gyorsan beregisztráltunk, és felvittek minket az emeletre. Matracokat kaptunk, kicsik voltak, vékonyak és nagyon kemények. Egyáltalán nem volt rajta kellemes a fekvés, de ez is egy új élmény volt. Rendbe szedtük magunkat, közben beszélgettünk, és a hangulat megint elszállt. Kezdett fárasztó lenni számomra a blogger furcsa viselkedése, minden napos beszólogatásai. Állandóan váltakozott a hangulata, nyilván a fáradtságát vezette le így, de nem azért jöttem, hogy azt lessem, mikor milyen hangulatban van valaki más. 

Közben becsörtetett egy pap, körbe sem nézett, csak elkezdett székeket húzgálni, csapkodni, bevágta az erkélyajtót is, majd  dünnyögött, morgott, és kivágtatott. Senki nem értette, mi baja, de nem volt szimpatikus jelenet 

Lementünk a városba, nagyon éhes voltam, de bolt sehol. Végül beültünk egy dizájnos borozóba. 

20160606_180427.jpg

20160606_180929.jpg

Bort nem ivóként én martiniztem, a lányok boroztak. Később visszamentünk a misére. Sokat gondolkoztam, bemenjek-e, roppant képmutatónak tartottam magam, mivel ateista vagyok, és nem is érdekelt az egész, de hagytam magam meggyőzni, ezt itt így illik, és szinte mindenki lejön az épületből... persze alig páran jöttek le, és csillagokat láttam az állandó felugrálástól, de legalább a templomot megnéztem belülről is. Valóban mutatós volt, de nem bírtam figyelni, iszonyúan lüktetett a lábam. Azért készült pár fotó, és találtam egy zarándok dalocskát is, ráadásul a mise is gyorsan lezajlott. 

20160606_190143.jpg  20160606_191931.jpg

20160606_201151.jpg

Ahogy visszamentünk az épületbe, szóltak, hogy vacsora. Ez egyébként kedves gesztus, vendégül látják a zarándokokat ingyen. Sorban állás közben jött Olga és egy magas magyar fiú, Dani, akivel még nem találkoztunk. 

Befelé menet minden magyar egy kupacba ült, de engem valami spanyol hapsi nem engedett melléjük. Hospi lehetett, édes bor illatot árasztott, és elkezdett kedvesen erőszakoskodni, hova üljek. Jött egy filippinó fiú, Gio (sajnos nem tudom, hogy írják, ejtve "Dzsió"), vendég volt az alberque - ben, és mindenáron mellé akart betuszkolni. Roppant kellemetlen volt, mert a srác elképesztően kedves, szerény, és mélységesen szimpatikus volt, látszott rajta, mennyire izgul, és bunkóságnak tartottam, hogy szegény mellé nem ültetnek egy embert sem, aki beszélne angolul. Végül leültem, de nagyon elgondolkoztam, inkább elmegyek. Annyit tudtam mondani Gionak, hogy sajnálom, nem beszélek angolul, miközben ültek kupacokban olyanok, akik beszéltek, de mellé egy sem került...

Előételként valami salátát hoztak, ettem belőle egy kicsit, és egy pici darab bagettet, de bár ne tettem volna... mintha valaki tiszta ecetet öntött volna rá, a körülöttem ülők is csak bámultak, hogy mi ez. Mellé hoztak még kolbászt is, és már tudtam, nekem ma nem jut vacsi. Azért elüldögéltem volna ott, de valaki véletlen belerúgott a lábamba az asztal alatt, és azt hittem, mentem elájulok, borzasztóan fájt. Egyszerűen nem bírtam tovább, bementem  a szobába. Szóltam a többieknek, fordítsák le, hogy pardon, de nagyon fáj a lábam, és őszintén reméltem, valaki veszi a lapot, és a tündéri Gio mellé ül beszélgetni.

A matracon kiterültem, letéptem a zoknim, és láttam, nem csak visszagyulladt, de már be is vérzett a hólyag, és mindkét achillesem bedagadt. Megpróbáltam ellátni, aztán felpolcoltam a lábam, és arra gondoltam, hogy a rákba fogok én ezzel holnap menetelni?! Odakint a vacsi után borozgattak, tányért és poharat is törtek, nagy volt a vigadalom. Úgy éreztem magam, mint egy ufó, és bántam, hogy nem maradtam Fede - ékkel. Azért annyira mégsem... nem hiszek semmiféle ezoterikus csacskaságban, de valahogy éreztem, ilyen nap után csak jobb jöhet, ez is egy élmény, egy tapasztalat. Később Erika nagyon rendes volt, elintézte a pecsételésemet, mert egyszerűen nem bírtam felállni és kivánszorogni.

Éjjel nagyon rosszul aludtam, állandóan arra riadtam fel, hogy borzalmasan lüktet, ég a sarkam, a talpam.

Mondhatni, a tappancsaim kezdték feldobni a pacskert. És még csak egy hete vagyok úton...

Okos, aranyos boka, nagyon jól bírod!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Érd

(Sisák É., 2017.04.05 00:51)

Érdekel